Kivételes pillanatokban halljuk a szél zúgását, nem tudjuk, honnan jön és hová megy – csak azt, hogy ez a szél létezik

„A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Lélekből született.”

„Hogy születhet valaki, amikor már öreg?” – teszi fel az ostobának tűnő, mégis jogos kérdést. Ostobaság, persze, de onnan nézve, ahonnan Nikodémus kérdezi, magától értetődő. „Csak nem térhet vissza az anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” – értetlenkedik tovább. Még mindig nem érti. Szó szerint próbálja értelmezni Jézus szavait, de szó szerint értelmezve nem talál bennük értelmet. Nem vagyok szentírásmagyarázó, Istennek hála. Őszintén szólva mindig untam az efféle magyarázatokat. Olyasmi ez, mint amikor annak idején a magyarórákon egy-egy verset szedett ízekre a tanár. Halálosan untam, a vers azonnal elvesztette a varázsát, köznapi és érdektelen szöveggé vált. Nem különbözött számomra a mosógép használati utasításától. Kit érdekel ez. Egy verset nem lehet szétszedni, mert azonnal halottá válik. Ahogy egy béka sem béka többé, miután élve felboncolják biológiaórán. Egy vers nem a szavak, a mondatok, a sorok összessége, hanem több annál. Ahogy a béka sem a testrészeinek összege, hanem több annál.

Rám mindig nagy hatással volt ez a fenti mondata, mely szerint a szél ott fúj, ahol akar. Hiába próbáljuk meg értelmezni, kudarcot fogunk vallani. Azt, hogy tényleg ott fúj, ahol akar, többször is tapasztaltam már. A Lélek (nevezzük most így) nincs tekintettel az élettel kapcsolatos elképzeléseinkre. Számára nem létezik tisztes polgári előmenetel, derék keresztény életvitel, egyszóval mindaz, ami az igyekvő hívőkre jellemző. Ahogy az sem létező a számára, hogy valaki „jó családból” származik-e, iskolázott-e, vagy hogy tevékenyen részt vesz-e az egyházközség életében. Ezeknek semmi jelentősége nincs a számára.

Amivel nem azt akarom mondani, hogy teljesen mindegy, hogyan éljük az életünket, és bőven elég az, ha abban reménykedünk, hogy ez a titokzatos szél előbb vagy utóbb megtalál minket. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk, viszont akárhogyan is élünk, a kegyelem betörése az életünkbe bármikor és bárhogyan lehetséges. 

Van egy amerikai zenekar, egy szívemhez igen közel álló duó. Olvastam egyszer interjút velük, amiben többek között az is elhangzik, hogy az egyik legjobb lemezük készítésének idején az egyik tag egy pornómoziban dolgozott. A zenéjüket hallgatva nagyon nehéz ezt elképzelni. Hogy valaki a texasi Austinban rendszeresen bejár a munkahelyére, egy pornómoziba, miközben rendszeresen drogozik, és közben, a szabadnapjain olyan zenét csinál, amiről nem kevesen úgy vélekednek, hogy Debussy és Stockhausen óta a legjelentékenyebb esemény a kortárs zenében. Ebben a zenében nyoma sincs se a drognak, se a pornómozinak, annál inkább van nyoma valamiféle fenséges atmoszférának. Az örökkévalóság visszfénye járja át ezt a zenét, és mindez egyáltalán nem következik azokból a figurákból, akik mindezt létrehozták.

Egy mindenki által lenézett, népkonyhákat látogató és hajléktalanszállók poloskás ágyain alvó figura. Durván és trágár módon beszél, lekezelő és megalázó, mégis ő az, aki a főszereplőt, Bormester Mihályt beavatja a dantei túlvilági utazás rejtelmeibe. Ő lesz a szellemi vezetője ezen az utazáson. Éppen ő, egy nagyhangú, elhanyagolt külsejű hajléktalan. És ha már a hajléktalanság előkerült, akkor azonnal eszembe jut Tóth József, akit egy budapesti hajléktalanszállón ismertem meg még szociális munkás koromban. Tóth József olyan volt, mintha az imént emlegetett Márkus testesült volna meg benne. Azzal a különbséggel, hogy soha nem volt elhanyagolt, sőt, nagyon is adott a tisztaságra. Lelki értelemben volt hozzá hasonló.

Éveken át beszélgettünk heti rendszerességgel. Különös, radikális és költői erejű állításai voltak a világról, sokan bolondnak tartották. Beszélgetéseink egy részét megírtam, ezek megjelentek az egyik könyvemben is. Sosem gondoltam, hogy bolond lenne, épp ellenkezőleg. Egy világon kívüli alapállásból beszélt, azt mondhatnám, hogy világegyetemi nyelven. Soha erőteljesebb, megrázóbb mondatokat nem hallottam. Beszédében feltűntek a „nyelveken szólás” elemei is, ismeretlen kifejezéseket is beleszőtt a mondandójába, ezeknek a jelentését minden esetben ki is fejtette. Hosszasan tudnék még mesélni Józsiról, de itt most elég annyi, hogy a környezetében senki nem volt, aki vette volna a fáradtságot arra, hogy megpróbálja megismerni, elkönyvelték őrültnek és békén hagyták. 

Néhány évvel ezelőtt halt meg a hajléktalanszálló kórházában, és története a halálával sem ért véget, amin egyáltalán nem lepődtem meg. De ez egy másik történet. 

Az ő élete és a fent említett zenekar munkássága is a „szél ott fúj, ahol akar” jegyében állt. A pünkösdi lángnyelvek jegyében, mondhatnám. A világot átható rejtélyes kegyelem működése tökéletesen ismeretlen előttünk, és ez így van jól. Kivételes pillanatokban halljuk a szél zúgását, nem tudjuk, honnan jön és hová megy. Csak azt, hogy ez a szél létezik.

***

(Nyitókép: R.J. / Mandiner)